Egy ifjú szerelmes egy hercegnőbe, életének e szerelem ad tartalmat; ezt a viszonyt azonban lehetetlen megvalósítani, lehetetlen átlépni az eszmeiből a valóságba. A szánalmasság rabszolgái, az élet mocsarának varangyai természetesen így kiáltanak: Az ilyen szerelem őrültség, és a gazdag sörfőző özvegye pontosan olyan jó és szolid parti. Brekegjenek csak háborítatlanul a mocsárban. A végtelen rezignáció lovagja ezt azonban nem teszi, nem adja fel a szerelmet a világ minden kincséért sem. Nem bolond. Mindenekelőtt arról győződik meg, hogy kedvese valóban élete tartalmát jelenti-e, lelke túlságosan egészséges és büszke ahhoz, hogy a mámorra akár a legkevesebbet is pazarolja. Nem gyáva, nem fél, hagyja, hogy kedvese belopóddzon legtitkosabb, legtávolabbi gondolataiba, hagyja, hogy tudatának minden zugát befonja számtalan fonatával - s ha a szerelem boldogtalan lesz, sohasem szabadulhat tőle. Boldog kéjjel hagyja, hogy a szerelem minden idegszálát megborzongassa, lelke azonban bizakodó, mint azé, aki kiürítette a méregpoharat és érzi, amint a nedv minden csepp vérét átjárja - mert ez a pillanat élet és halál. Ha azután az egész szerelmet felszívta és elmerült benne, akkor nem hiányzik belőle a bátorság ahhoz, hogy mindent megpróbáljon, mindent merjen. Megérti az élet viszonyait, összehívja a fürge gondolatokat, melyek minden intésének engedelmeskednek, mint az idomított galambok, feléjük lendíti botját, s azok szétrebbennek minden irányba. Ha azután mindnyájan visszatérnek mint a fájdalom követei, és elmondják neki, hogy nincs lehetőség, akkor elhallgat, búcsút vesz tőlük, egyedül marad, majd megkezdi a mozgást. Amennyiben annak, amit itt mondok, van valami jelentése, úgy az nem más, minthogy a mozgás helyesen történik. Mert eleinte a lovagnak meglesz az ereje ahhoz, hogy az élet egész tartalmát és a valóság teljes jelentését egyetlen vágyba koncentrálja. Ha ez a koncentráltság, ha ez az egység valakiből hiányzik, ha lelke kezdettől fogva sokfélében forgácsolódik szét, akkor sohasem jut el ahhoz, hogy a mozgást megtegye, akkor okosan fog cselekedni az életben, mint a pénzemberek, akik tőkéjüket sokféle papírba fektetik, hogy ha veszítenek az egyiken, nyerjenek a másikon - röviden szólva ő nem lovag. Azután lesz annyi ereje a lovagnak, hogy egész gondolkodási tevékenységének eredményét egyetlen tudati aktusba sűrítse. Ha ez az egység hiányzik belőle, ha lelke kezdettől fogva a sokfélében forgácsolódik szét, akkor sohasem jön el számára az az idő, hogy a mozgást megtegye, folyton az élet dolgaival foglalkozik majd, sohasem fogja az örökkévalósággal kezdeni, mert éppen abban a pillanatban fogja felfedezni, amikor egészen közel lesz hozzá, hogy valamiről megfeledkezett, s ezért vissza kell fordulnia. Ez egy későbbi pillanatban is megtörténhet, gondolja majd, és ez természetesen helyes is; ilyen szemléletmód mellett azonban sohasem jut el oda, hogy a mozgást megtegye, hanem egyre mélyebben süllyed a mocsárba.
A lovag megteszi hát a mozgást, de melyiket? Elfeledi-e az egészet; hiszen abban is van valamiféle koncentráció? Nem, mert a lovag nem mond ellent önmagának, és az ellentmondás lenne, ha egész életének tartalmát megtagadná, s közben ugyanaz maradna. Mássá lenni nem akar, ezt semmi esetre sem tartja nagynak. Csak a közönségesebb természetűek feledik el önmagukat és válnak valami újjá. Ahogy a pillangó is teljesen elfelejtette, hogy hernyó volt, talán azt is elfeledheti ismét, hogy pillangó, olyannyira, hogy hallá változik. A mélyebb természetűek sohasem feledhetik el önmagukat, és sohasem lesznek mássá, mint amik. Nos, a lovag mindent megőriz emlékezetében, emlékezése azonban éppen a fájdalom, de a végtelen rezignációban kibékül az ittléttel. A hercegnő iránti szerelem egy örök szerelem kifejezése lett számára, vallásos jelleget öltött, átszellemült az örök lényeg iránti szerelemmé, mely megtagadja ugyan a beteljesedést, de újra kibékíti őt érvényességének örök tudatában az örökkévalóság egy olyan formájával, melyet semmiféle valóságos nem rabolhat el tőle. Balgák és ifjak arról ömlengenek, hogy az ember számára minden lehetséges. Ez azonban nagy tévedés. A szellem világában minden lehetséges, a végesség világában azonban sok minden akad, ami lehetetlen. Ezt a lehetetlent a lovag azzal teszi lehetővé, hogy a szellem szférájába emeli, de azáltal emeli a szellem szférájába, hogy lemond róla. Azt a kívánságot, mely őt a valósághoz akarta vezetni, de elakadt a lehetetlenségen, most befelé irányítja, de nem fogja sem elveszíteni, sem elfelejteni. Hol a kívánság sötét rezdülései ébresztik fel benne az emlékezést, hol ő maga ébreszti fel azt; mert túlságosan büszke ahhoz, hogy azt akarja, futó pillanattá váljon mindaz, ami egész életének tartalma volt. Megőrzi szerelmének ifjúságát, mely vele együtt gyarapszik években és szépségben. Szerelmének növekedéséhez azonban semmiféle inítékra nincs szüksége a végességben. Attól a pillanattól kezdve, hogy a mozgást megtette, a hercegnő elveszett. Nincs szüksége idegeinek erotikus izgalmára, amit a kedves látása ébreszt stb., véges értelemben arra sincs szüksége, hogy állandóan búcsút vegyen tőle, mert örök értelemben emlékezik reá, és jól tudja, hogy a szerelmeseknek, akik mániákusan újra meg újra utolsó búcsút vesznek egymástól, joguk van ahhoz, hogy mániákusak legyenek, s jogosan gondolják, hogy éppen az az utolsó, mert nagyon könnyen elfelejtik egymást. Megértette azt a mély titkot, hogy az embereknek egy másik iránti szerelmében elegendőnek kell lennie önmagának is. Nincs többé véges tekintettel arra, amit a hercegnő cselekszik, és éppen az bizonyítja, hogy a végtelenség módján tette meg a mozgást. Itt nyílik lehetőségünk arra, hogy meglássuk, vajon az egyes mozgása igaz volt vagy hamis. Akadt egyszer egy olyan ember is, ki úgy vélte, hogy megtette a mozgást, de lám, telt az idő, a hercegnő valami mást cselekedett, például hozzáment egy herceghez, s akkor hősünk lelke elvesztette a rezignáció rugalmasságát. Evvel azt bizonyítja, hogy nem helyesen tette meg a mozgást; mert aki végtelenül rezignált, az elegendő önmagának. A lovag nem oldja fel a rezignációját, megőrzi szerelmét oly fiatalnak, mint amilyen az az első pillanatban volt, nem hagyja, hogy kicsússzék kezei közül, éppen mert a mozgást a végtelenség módján tette meg. Nem zavarhatja őt az, amit a hercegnő tesz, hiszen csak a közönségesebb természetűek cselekedeteinek törvénye van a másik emberben, csak az ő cselekedeteik feltételei vannak önmagukon kívül. Ha azonban a hercegnőnek is hasonló a lelkülete, akkor megjelenik a szép. S akkor a hercegnő belép a lovagrendbe, ahová szavazás útján lehet bejutni, amelynek sokkal inkább azért lehet tagja valaki, mert van hozzá bátorsága; abba a lovagrendbe lép be, mely úgy bizonyítja halhatatlanságát, hogy nem tesz különbséget férfi és nő között. Ő is megőrzi szerelmének ifjúságát és romlatlanságát, rá is érvényesek lesznek a szavak: "Megsebezte bánatát", ha nem is mondhatjuk el tóla többé a dallal: "Urának karjai közt alszik." S akkor oly eleve állandósult harmónia illeszti őket biztosan és mindörökké egymáshoz, hogy ha jönne a pillanat, az a pillanat, mely véges értelemben egyáltalán nem nyugtalanítja őket, hisz akkor megöregszenek - nos, ha mégis eljönne az a perc, mely lehetővé teszi, hogy szerelmüket időben is kifejezhessék, képesek lennének ott kezdeni, ahol akkor kezdték volna, ha öröktől fogva egyek. Aki ezt megérti, legyen az férfi vagy nő, sohasem fogják becsapni, mert csak a közönségesebb természetűek hitetik el magukkal azt, hogy becsapták őket. Ha egy leányban nincs meg ez a büszkeség, akkor tulajdonképpen nem is ért a szerelemhez, de ha megvan, akkor a világ minden okossága és ravaszsága sem képes őt rászedni.