A Sonderkommando vezetője majdnem leszakította a kilincset az ajtómon, amikor levegő után kapkodva, félelemtől sugárzó szemekkel beállított a szobámba. "Doktor", mondta, "jöjjön gyorsan! Találtunk egy lányt a holttestek alatt, aki még él."

Azonnal felkaptam az orvosi táskámat, amely mindig készenlétben állt, és a gázkamrába rohantam. A falnak támaszkodva, az óriási terem bejárata közelében, félig még mindig holttestekkel borítva, láttam egy haláltusáját vívó lányt, akinek teste tehetetlenül rángatódzott. A Sonderkommando tagjai rémülten álltak körülöttem. Soha ilyen nem történt még velük szörnyűséges munkájuk során.

Kiszabadítottuk a még mindig élő lányt a tetemek fogságából. Kezeimbe emeltem a pici, serdülő testet, és a gázkamra melletti terembe vittem, ahol a Sonderkommando tagjai szoktak átöltözni munkájuk kezdete előtt. Itt egy padra fektettem le. Egy törékeny, fiatal lány volt, majdnem gyerek, nem lehetett több tizenötnél. Elővettem az injekcióstűmet és a karját megfogva - még nem nyerte vissza eszméletét, és nehezen lélegzett - három intravénás injekciót adtam be neki.

Társaim jókora kabáttal fedték be jéghideg testét. Egyikük a konyhába rohant el, hogy teát és meleg levest hozzon. Mindenki segíteni szeretett volna, mintha a saját gyermekét látta volna benne. A reakció gyors volt. A lány köhögésrohamban tört ki, s tüdejéből nyálkás váladék bugyogott fel. Végül kinyitotta szemét, és mereven a plafont kémlelte. Én közelről figyeltem életjelenségeit. Lélegzetvételei egyre mélyebbekké és rendezettebbekké váltak. A gáz által megkínzott tüdeje vadul szívta magába a friss levegőt. A pulzusa is tapinthatóvá vált az injekciók hatására.

Türelmetlenül vártam. Láttam, hogy perceken belül visszanyeri eszméletét: újjáéledő vérkeringése újra színt vitt orcájába, s szépséges arca újra emberi formát öltött. Intettem társaimnak, hogy vonuljanak vissza. Valami olyasmire készültem, amiről magam is tudtam, hogy teljesen reménytelen.

Számtalan kapcsolatomból tudtam, hogy Mussfeld tisztelte az orvosok professzionális minőségét. Tudta, hogy a felettesem Dr. Mengele volt [Joseph Mengele, a "Halál angyala", ahogy a foglyok egymás közt hívták, rengeteg fajta aberrált kísérletet hajtott végre áldozatain, valamint ő irányította a beérkező fogolyszállítmányok szelekcióját], a láger legrettegettebb személye, aki rasszista büszkeségtől vezérelve a német orvostudomány egyik legjelentősebb egyéniségének tartotta magát. Hazafiúi kötelességének tekintette zsidók százezreinek a gázkamrába küldését. Közben a boncteremben végzett munka a német orvostudomány előmozdítását volt hivatott szolgálni általa.

És ez volt az az ember, akivel beszélnem kellett, akit meg kellett győznöm, hogy megkegyelmezzen egy életnek. Tőlem telhető nyugodtsággal ismertettem vele a szörnyű esetet, mellyel szembetalálkoztunk. Nagy megelégedésére körülírtam, milyen kínokat kellett elszenvednie a gyermeknek a vetkőzőben, és azt a borzasztó pillanatot, mely a gázkamrabeli halált előzi meg. Amikor a terem sötétségbe burkolózott, a lány belélegzett néhány légvételnyi Zyklon B gázt [eredetileg rovarirtószerből kifejlesztett gázkristályok, melyek levegővel érintkezve mérgezőek, és melyet a nácik nagyüzemben használtak a munkaképtelennek titulált foglyok elgázosítására]. Csupán néhányat, ugyanis törékeny teste hamar összeomlott fuldokló társai súlya alatt. Véletlenül éppen fejjel előre esett a nedves földre. És a nedvesség megmentette a mérgezéstől, ugyanis a Zyklon B kristályok nem oldódnak nedves körülmények között.

Ezek voltak az érveim, és megkértem, tegyen valamit a gyermek érdekében. Ő figyelmesen hallgatott, majd megkérdezte, mit szeretnék egész pontosan. A kifejezéseiből érzékeltem, hogy egy lehetetlen probléma elé állítottam.

Nyilvánvaló volt, hogy a gyermek nem maradhatott a krematóriumban. Az egyik megoldás az lett volna, hogy a krematórium kapuja elé állítsuk. Egy női munkacsoport mindig dolgozott ott. Velük visszaszökhetett volna a tábori barakkokba munkájuk befejezése után. Soha nem mondta volna el, mi történt vele. Egy új arc sem tűnt volna fel senkinek, hiszen a több ezer ember között senki sem ismerhetett mindenkit. Ha három vagy négy évvel idősebb lett volna, ez működött is volna. Egy húszéves lány megértette volna csodálatos megmenekülésének történetét, és eléggé óvatos lett volna, hogy senkinek se beszéljen róla. Várt volna, jobb időkre, mint ahogy mindenki más is a táborban.