Az idézet Gordon R.
Dixon Black Charlie
című, 1954-ben megjelent tudományos-fantasztikus
novellájából származik. Az
írás egy műkereskedőről és egy
állatról (állatszerű lényről), meg a művészetről szól.
Az állatszerű lény, Black Charlie szobrokat alkot, amelyek azonban a
műkereskedőnek először értéktelen vacakoknak,
pusztán megrágott köveknek tűnnek; később
meglátja Black Charlieban a művészt, a szobrokban a
műalkotást.
A novella szép példa arra, amit Asimov mondott,
hogy a science fiction nem műfaji gettó. A science fiction nem
olcsó ponyvaműfaj (mégha nagy része,
hasonlóan az irodalom többi részéhez,
értéktelen is), amely bezárta magát az
időutazás és a földönkívüli
lények világába. Éppen ellenkezőleg,
miután nem köti a valósághoz való
merev ragaszkodás, szabadabban késztethet
asszociációkra, szellemi szabadságban
korlátozott időkben is észrevehető
kötöttségek nélkül szólhat. A
minőségi science fiction témájában
éppen úgy aktuális, vagy pedig
általános érvényű gondolatokkal
játszik, mint az irodalom többi ága. Olvashatunk
science fictiont a környezetszennyezésről, globális
felmelegedésről, Isten létezéséről
és mibenlétéről, az öregedésről, a
magányról, szerelemről, hatalomról,
diktatúráról, fogyasztói
társadalomról, ünnepről - számtalan sok
mindenről.
Maga az idézet a történész
számára is érdekes lehet. A
történész, a legújabb időket nem
számítva, olyan korokat kíván
megérteni, megismerni, amelyeknek élő tanúi
már nincsenek. Csak az egykor élt emberek által
létrehozott szellemi és anyagi termékek
tanulmányozásával igyekezhet rekonstruálni
azt, ami történhetett. Legjobb esetben talán
megtörténhet a csoda, hogy nemcsak megértjük,
megismerjük, de egy pillanatra át is élhetjük
az időt, amelyben szellemileg mozgunk: "képzeleted hirtelen
átlép kőzeten és időn..., és akkor
már nem azt a poros valamit látod..., hanem amit az az
ember látott az alkotás pillanatában."
|